Ha
megengeded, elmesélek neked egy-egy történetet, amely nemrégen
esett meg egy kedves ismerősömmel.
Még
csak látásból ismertük egymást, s épp csak köszönő
viszonyban voltunk, mert nemrégen költöztek a környékünkre,
amikor hallottuk, hogy az általa imádott férje Laci elhunyt.
Mint
később kiderült, súlyos agresszív kór támadta meg.
Felesége
Bogi, éjjel-nappal mellette volt, ápolta, s tartotta benne a
lelket.
Lévén
szakképzett nővér, tudta hogy ebből nincs gyógyulás, mégis
reménykedett a csodában!
Hiszen
nem „csak” a férje, hanem a legjobb barátja „akarta”
egyedül hagyni őt.
Őt,
és az egyetlen fiukat.
Hosszú
és szép házasság állt mögöttük, anyagi és erkölcsi
megbecsüléssel, egymás iránti mély tisztelettel, s nem múló
szerelemmel.
S
ezt a szerelmet s barátságot nem engedhette „elmenni”!!
–
…Nem mehetsz el Laci!! … hallod?..nem hagyhatsz itt!! .. NEM
ENGEDEM!! .. hallod? .. nem hagyhatsz magamra… ezt nem teheted meg
velem!!
Pedig
az eszével tudta, hogy nincs remény, sem idő…
Kollégái
kérve – kérték, ..Bogi engedd el végre, engedd.. ne tartsd itt,
nem látod, hogy szenved?!
De
ő nem és nem eresztette.
Perelt
Istennel, a világgal, mert ez történik velük.
Nem
akarta elfogadni az elkerülhetetlent.
Csak
ült mellette, s emlékezett a közös életükre..
Minden
az eszébe jutott, ami megismerkedésük óta történt.
Minden.
Az
első találkozás, az első csók, az első apró torzsalkodás, az
első kibékülés..
Az
esküvő,majd egyetlen imádott fiuk születése.
A
közös bulizások. A közös vállalkozásuk, a sikerek, a
csalódások, s minden, amit csak átéltek, s ami családdá
kovácsolta őket!
Fogta
a kezét, tekintetével simogatta az arcát, miközben férje már
régóta nem ismert fel senkit-semmit.
S
ekkor megértette!
Felfogta.
El
kell engednie őt.
Bármennyire
is fájt.
Megsimogatta,
megcsókolta az imádott arcot, s a fülébe súgta: már elmehetsz
Lacikám..
Férje,
mintha csak erre várt volna, pár pillanat múlva befejezte földi
életét.
Bogi
fájdalma elmondhatatlan volt, s egyfajta öntudatlan állapotban
csinálta végig a temetést.
Képtelen
volt elfogadni, hogy már nincs itt vele, velük…
Hiába
a család, a barátok, kollégák támogatása,segítsége, az
egyedüllét elfogadhatatlan volt.
Mégsem
tudott beletörődni a történtekbe.
Ahogy
telt az idő, jókedve, vidámsága visszatért ugyan, de csak amíg
egyedül nem volt.
Otthon,
esténként „érezte férje jelenlétét”, mintha vele lenne.
Bár
tudta, ez csak a vágy. Szinte naponta álmodott vele.
Az
eltelt 4 év alatt történtek érdekes, néha megmagyarázhatatlan
dolgok, vele, és a fiával is.
Ezekről
csak később beszéltek egymással. Féltek attól, hogy a másik
hülyének nézi.
A
fia, barátaival autóval kirándulni mentek. Ő általában hátul
ült a barátnőjével és soha nem kapcsolták be a biztonsági
övet. Egyszer csak úgy érezte, mintha az édesapja hangja azt
mondta volna: .. kapcsoljátok be az öveket, s menjetek lassabban.
Bekapcsolta
hátul a biztonsági övet, s szólt a sofőrsrácnak, hogy
lassítson.
Társai
kinevették: …mióta vagy ilyen beszari ?
Pár
kilométer után egy szemből előző autó miatt árokba csúsztak.
Hála istennek kisebb sérülésekkel megúszták, egyedül neki nem
lett semmi baja, hála a bekapcsolt övnek.
Amikor
egy véletlen beszélgetés során tudomására jutott Boginak, hogy
mit csinálok, megkért arra, hogy próbáljuk ki.
Bár
a szokásos „én nem igazán hiszek benne” – kijelentés nem
maradhatott el, megbeszéltünk egy időpontot.
Röviden
álljon itt az ő utazásának története:
folyt.köv.
